Danteraktív

Régi kedvencem ez az angol TCK, szép és szofisztikált átkötés két homlokegyenest más társadalmi csoport között. Évekkel ezelőtt láttam egy LTJ Bukem fellépés videójában MC Conrad pólóján virítani az URLt, egyből fel is mentem rá. Minap futottam bele ismét a bannerébe a Goodlooking Records honlapján, úgy voltam vele megér egy posztot.

Vajon létezik-e olyan dolog a világon, ami kortól, nemtől, vallástól, bármitől függetlenül mindenkinél központi szerepet játszik az életben? (Létezik.) Személy szerint egy volt osztálytársnőmre emlékszem, aki nem szeretette a zenét, mert a húga sokat hallgatta azt és ez annyira idegesítette, hogy élből irtott mindenféle kicsit is koncepciózusan szóló neszt a környezetében, de nincs statisztika hibahatár nélkül, úgyhogy esetünkben Ő az.  A zene tehát ilyen dolog, beszéljünk önjelölt wagnerlegitim elitistákról, bugyorgatyás rapperekről, lehányt pólójú ősrockerekről vagy azokról, akiknél mindegy mi csak iPhoneról szóljon: saját-közös érték. Innentől kezdve remekül passzol a kicsit megfáradt 'mások vagyunk, de mégis egyek' vezérfonalra.

Nade mitévők legyenek a süketek? Ugyanis a dontlosethemusic.com néhai előzetes reményeimmel ellentétben nem egy liquid drum'n'bass portál, hanem a londoni Royal National Institute for Deaf People civil szervezet social education micrositeja. Egy pont elég tartalmú légypapír,  hasznos funkciókkal - pl. surveyn keresztül megtudhatod, hogy egészségesen használod-e az mp3 lejátszódat - felvértezett honlap, DJkkel, MCkkel, kiadótulajokkal celebendorseoltatva (úgy érzem ezzel bekerülhetek a hunglish szótárba), letisztult közösségteremtő lehetőségekkel. Semmi arcbamászó füldugósales, agresszív adatbegyűjtés meg ezerfontos konferenciameghívó, csak pár link, például az eleddig néhány száz főt számláló Facebook csoportjukra. Nyílvánvalóan a közösségi építkezés miatt indultak el az új hirdetések is. Lényegretörő minimalizmus, pont mint az elmúlt évek elektronikus zenei trendjeiben. 

Van abban valami magával ragadó, ahogyan a süketek szövetsége beszélget a megelőzésről velünk, önmagunkat dobhártyánk szempontjából sebezhetetlennek gondoló, féktelen elektronikus zenei fogyasztókhoz. Ez a kampány képes arra, hogy széles körben szisszentse össze az emberek elméjét egy lételem elvesztésének képén keresztül, márpedig az összes társadalmi üzenet ezt akarja, mégis nagyrészük teljesen impotens erre. Még az sem bosszantana, ha kereskedelmi szálak bújnának meg ezen az oldalon, úgy is zseniális lenne, viszont még erről sincs szó.

Csillagos öt, ha az Egyesült Királyságban fizetnék adót, annak szabad felajánlási része az RNIDhez vándorolna.

Azt azért eddig sem gondolta senki, hogy a top szónokok improvizálnak a pódiumon; vélhetőleg a freestyleozás sem a Dream Speechcsel kezdődött, de azt azért nem hittem volna, hogy ez az egész ennyire bábjáték.

De, ennyire bábjáték.

Készülő szakdolgozatomhoz nemrég meginterjúztattam pár magyar rappert, ez volt a hétvégi hobbym télvíz idején. Az egyik beszélgetés során Phattel, a győri Bloose Broavaz MCjével elég sokat agyaltunk az underground körökbeni zeneterjesztés mikéntjéről. Rákérdeztem, hogy mi az igazi oka annak, hogy gombamód szaporodnak az ingyenesen letölthető EP-k, vagy akár teljes albumok annak fényében, hogy pár éve még elég nagy tusakodás ment az ötszázasokért a CD eladásokból.

A Béci aztán - hogy finom becézéssel éltessem a sógorkomaság parasztkultúráját - elmagyarázta, mi van. Őket, aka független kiadókhoz szerződött zenészeket nagyon lehúzzák a materiális hanganyagok előállításának költségei. Mire egy anyag kijön, stúdiózással, CD/DVD nyomással, menedzsmenttel, beizzított terjesztési lánccal és folyamattal, ésatöbbivel gyakorlatilag nullára jönnek ki a visszajövő pénzből. Pusztán a fellépésekből számíthatnak ezután bevételre, azaz egy új album kigondolástól az utolsó túraállomásig vett folyamatának csak a mondjuk úgy harmadik harmada a rentábilis. 

Jogos, minek fussanak felesleges köröket. Felveszik a számokat a saját stúdióikban, találnak hozzá egy hobbi borítótervezőt meg kliprendezőt, aki referenciáért meg Jagerért köréhúzza a képi megjelenítést, aztán fellövik a honlapjukra, majd hirdetik releváns fórumokon. A számla végére kijött ugyanaz az összeg, csak jóval kevesebb a macera meg a félgőzért megtollasodott öltönyös külsős vele.

Ez a hozzállás a befektetési spóroláson kívül eredményez még egy nem anyagi természetű mechanizmust is. Történetesen ha ingyenesíted a zenédet, az jóval több helyre el fog jutni, mivel sem zsebbe nyúlni, sem kikódolt zipek miatt visszamaradott torrentsiteokon csatangolni nem kell azoknak, akik be akarnák szerezni a cuccot, csak jobbklikkelni. Az pedig, hogy könnyedén hozzáférhető, vírusosabbá is teheti,  nagyobb hallgatóságot, közvetve rajongótábort eredményez. Ha pedig valakinek nagy lesz a rajongótábora, azt több helyre is hívják azt fellépni. Ott a profit, azaz áttételesen mégis eljutottunk az anyagiakhoz, pedig ingyen adjuk.

Így állnak össze az okos ingyenesítési lépések üzleti modellé. Márpedig egy percig se kérdőjelezze meg senki azt, hogy ezen a bolygón sosem lesz tömeges felhasználói attitűdváltás a fizetős tartalmak felé. Véleményem szerint nem is elsősorban pénztárcafüggő a dolog, hanem mind inkább bebetonozott szokások rabjaivá vált az ember. Ha milliárdjaim lennének sem halásznám elő  a bankkártyám, hogy dalonként utalgassam az eurokat a zeneportáloknak, akkor is SoulSeekeznék, meg Rapidshare linkek után mászkálnék naphosszat, mert a felkutatás-megtalálás élményszámba megy, főleg a széles körben ismeretlenebb előadóknál, márha nem teszik fel a cuccaikat free downloadban, mivel az onnantól kezdve új értelmezést nyer, miszerint nyitottak az interaktív kommunikációra, mert ezekhez a letöltésekhez általában a megfelelő social platformok is adottak és így a hallgatóság kezébe adják tevékenységük egy részét formálásra, most pedig befejezem ezt a mondatot.

Adva van a helyzet, amit az arrogáns zeneipar idézett elő az ezredforduló után azzal, hogy földbe dugta a fejét. Hagyták rászokni a fogyasztókat  a mutyizós ingyen fogyasztásra, majd jó öt évvel később kezdték kapizsgálni, hogy tehetetlenek vele szemben, és agyalni kéne alternatív megoldásokon. A kicsi játékosok már ki is fundálták a saját szerencséjüket, a nagyokat továbbra is lepi az iszap. Magyar piacról beszélek, az Elbától nyugatra léteznek már mában élő elitzenészek.

Mi pedig jól járunk: egyre több felvállaltan ingyenes anyagot és nagyobb interakciót kapunk az általunk figyelt előadóktól, miközben jókat röhöghetünk azon, ahogy az ún. sztárok próbálják kimagyarázni a 300 értékesített CDjüket, miszerint "megváltozott a világ".

Az elkövetkezendő évtized nyertesei azok a bármilyen méretű és hátterű előadók lesznek, akik az internetes reklámzajt ügyesen kikerülve juttatják el zenéiket a legszélesebb tömegeknek. Persze az sem árt, ha tehetségesek.

Mást sem hallunk, mint hogy mindenkinek össze kell húzni a nadrágszíjat, és minden fölösleges kiadásról le kell mondanunk.
Elegünk van abból, hogy a politika bort iszik, és vizet prédikál.
Az LMP ezért felszólítja a pártokat, hogy az Európai Parlamenti választásokra azonnal vezessünk be egy kampányfinanszírozási plafont, s egyetlen párt se költhessen a kampányra 50 millió forintnál többet. Ez sem kis összeg, de az országnak milliárdos nagyságrendű megtakarítást jelenthet. - lehetmas.hu, 2009. március 10.
 

Jogos, ha szorítunk, akkor szorítsunk határozottan: 50 millió forintból öt egyperces TV szpot jönne ki egy választási kampányidőszakban. Kézikamerával. A Blair Witch Projectnél bejött.

Legyen Más a Politika! - írtam nemrég, és tartom is, mivel azóta sem lett beljebb a tököm a magyar közélettel, politikusainknak továbbra sem tettek a mesemesemátkán kívül semmit a világválság perifériáján tengődő országukért.

Az ebből származó népharagra épp ideje volt, hogy valaki ráépítsen, mivel az már Dopemant is gondolatmegosztásra sarkallta; vannak tehát bajok. Jött ez a maroknyi zöldpárt, aki  megszólította azokat a kiábrándult városi liberálisokat, akiket fikarcnyi romantikus hitelességgel és pár házmesterrel meg lehetett szólítani.

Most viszont be kell kerülni a bulvárlapokba.

Ez van. A Blikket majd' minden kilencedik magyar olvassa napi szinten, az összes többi szócső egyszerre sincs olyan erős, mint Ő, és ez még csak egy szelet a bulvárpitéből. Oda vidékfejlesztési finanszírozással vagy szelektív fosszilizációs klímapolitikával nem lehet bejutni, ráadásul az olvasótábor sem megy le szombat esténként bebaszni a Ladinoba.

Ilyenkor fekszik kézen a tiszta közügyek allegóriája, avagy a "képviselő az lopik" kártya. Ez az örökzöld olyan biztonsággal felingerli a blikkolvasó fejében lüktető anyjapicsája ideget, ahogy Nyilas Elek sem rúgta a tizenegyest fénykorában.

A közéletcsutakolás szimpatikus gondolata mellett ejtsünk szót arról is, hogy az egyletnél, amely valahol félúton van a jópofa szerveződés és a pártfunkció között, néminemű anyagi korlátok is közre játszanak. Történetesen beragadt az adománygyűjtés, kiderült, hogy kétezer párszáz forintnál nem szereti jobban a magyar az LMPt. A befolyt 2,5 millióból maximum egy fesztiválsátorra telik majd, valamelyiken az ezer közül. Márpedig nagyságrendileg ennyi van, mert a háttérben bajszukat pödrő gazdag adakozók azok elvből fúj.

Kétoldalú nyomásnak van kitéve a Lehet Más a Politika!. Egyrészről mind inkább sürgőssé válik a saját árnyékuk túllépése, másrészről pedig csontszáraz a pártkassza. Rövid távon mindkettőre gyógyírt jelent az 50 milliós kampányfinanszírozási küszöb javaslata, még ha azok, akik a sarki közért árdimenzióin kicsit is túl látnak, sejthetik, hogy nevetséges az egész felvetés önmagában.

Személy szerint bánja a fene azt a pármilliárd forintot - akarom mondani fillére pontosan 386 milliót -, amit a pártok elszórnak kampányidőszakban. Ha az a pénz nem közmédiumokba menne, akkor oligarchák yachtjaiba és luxuskurváiba invesztálódna, abból meg még ennyit se látnék. De én ilyen hitvány pszeudobolsevik gazember vagyok, még a páncélozott miniszterelnöki Audinál is a 'Miért csak most?' volt az első kérdésem.

Az ország nagy része ezzel szemben igazságos és demokonform, úgyhogy uccu kiküldeni Kövér Lászlót a Hősök terére szónokolni emelvény, mikrofon és zakó nélkül a megtakarítás jegyében!

Értem én srácok, de két proli befűzése közben valamelyikőtök azért kacsintson ide, hogy ezt Ti sem gondoljátok komolyan.

"A Google kedd hajnal óta blokkolja a brit felhasználók előtt a YouTube-on elérhető zenei klipeket, miután zátonyra futottak a szerzői jogokkal kapcsolatos tárgyalások a cég és a PRS for Music nevű jogvédő szervezet között." - Index, 2009. március 10., kedd 13:20

Nálunk meg nem! Álljuk körbe Gordon Brownt és röhögjük ki,  fürödjünk a pezsgőnkben gyomorkeserűnkben, mindaddig amíg Kozsó meg nem puccsolja az Új Magyar Jóléti Videómegosztás intézményét. Most gőgösen embedelek, mert megtehetem. Angolt, hogy fájjon nekik.

Alábbi sorok, illetve az egész blog szerzője rögeszmés kosárbarát, amatőr játékos és Bulls drukker, zárójel bezár, pont. Olyannyira, hogy mindezen rajongása félofftopic postoknak is helyet adhat, mint ez a mostani.

Hogy mi is az a félofftopic? Ez:

A múlt hét folyamán Barack Obama elment megnézni szülővárosa csapatát, a Chicago Bullst amint vendégszerepel mostani otthona gárdájánál, a Washington Wizardsnál az NBAben. Clinton régebben fel-feltűnt meccseken, Bush sose, azaz nyolc szűk esztendő után visszatért a Verizon Center lelátójára az elitpolitika. A 44-ik amerikai elnök szintén rögeszmés kosárbarát, amatőr játékos és Bulls drukker; ezzel le is tudtam a hasonlóságainkat, gyorsan hozzátéve, hogy szerény meggyőződésem szerint miattam nem halasztanának el egy NBA meccskezdést amíg le nem ülök a helyemre, szóval máris árnyaltabb a kép.

Obama mindenesetre megérkezett, kezelt a rajongóival, fotózkodott velük, sörözött, kisgyerekekkel beszélgetett. Eddig elég sablonos, egy mezei MSZP frakciótag is képes rá vidéki kolbásztöltőfesztiválok alkalmával kampányidőszakban.

Volt azonban egy Miles Rawls nevű forma, aki a méltán híres Barry Farms' Goodman League elnökeként ültögélt a First Fan mögött két sorral, és a feldobás után folyamatosan oltotta Őt. Obama vette a lapot, vissza-visszaszólt. Helyi kifejezéssel élve trashtalkoztak egy jót. Megemlíteném, hogy sosem találkoztak előtte a tudósítások tanúbizonysága szerint, azaz emberünknek van vér a pucájában - és innentől kezdve félek, hogy lerasszistáznának a gusztospéterek, ha a pont után olyan kriptofasiszta fordulatokkal élnék, mint 'kosarasok egymás között', szóval nem írok semmit.

Naigen, hallom is a zsigerből jövő szkepticizmust, hogy ez biza óramű pontossággal forgatókönyvre ment,  az egyik fehérházi takarítót építették be, mikroportról adták a fülükbe, mikor mit mondjanak,  az a póló rajta, meg egyébként is ha nem beépített ember ilyet csinálna tarkón lőnék a tetőről.

Ámen. Én inkább hagyom magam szórakoztatni, és noha Obamával kapcsolatban vannak politikai kérdőjeleim, az átjön, hogy jó fej és karizmatikus. Márpedig nincs olyan összecelluxozott PR elmélet, ami ezt helyettesíteni tudja.

 Erről beszélgettek.

Elgondolkoztató ez a tábla, főleg a baloldali grafikon. 3 év alatt kétszer akkorára növekedett a "magunkfajták" (nem, nem a Morvai besorolás szerinti) vállára való buksihajtási hajlandóságunk.

Ezek szerint  a mind inkább  lezúduló tartalomhegyek elveszettségérzetet szülnek a netpolgárokban, minek hatására a monitor elé tolódott szociális térben ugyanúgy elkezdődik a biztonságkeresés, mint a való életben. Ilyeténképpen a görbe felfelé ívelése miatt jajozhatnak az eddigi monológra alapuló marketingmodellek, mert egyre inkább le lesznek székelve. 61% reflexből kizárja a hirdetéseket, bármennyire szép, erős és celeb mondja is azt, ha éri is egy impulzus, először a relatív  húsvér kisemberek véleményét kéri ki, mielőtt költene - ráadásul a felmérés 2 éves, a mai "olyat mint Te" statisztikák azóta csak emelkedhettek.

Mi is történt 5 éve? Elkezdtük magunkat bekötni a közösségi hálókba. Az eleinte még csak áhított nők/pasik képnézegető alkalmazásaként funkciónáló siteok azóta beleivódtak a mindennapjainkba. Ott mailezünk, szervezünk, kommentelünk, fórumozunk, fogadunk, vámpírharapjuk az ismerőseinket, virágot és sorozatgyilkost választunk magunknak, és így tovább; a hasznos featureök sora végeláthatatlan, ugyebár.  Az aktív életünk részben oda tolódott, kiölve belőlünk a maradék hajlandóságot is azirányban, hogy nyitottak legyünk a felénk érkező egyoldalú kommunikációra.

Osztani viszont szeretjük az észt, éppen ezért az erőre kapott online interakciós térben adam smithi manccsal toljuk felfelé a Word Of Mouth-t, bízván abban, hogy a 61% majd ránk hallgat, mikor. Szeretjük az embereknek megmondani a frankót, és azt az embert szeretjük igazán, amelyiknek meg is mondhatjuk, reagál rá, visszamondja a saját frankóját. Ugyanígy működünk a márkákkal kapcsolatban is. Mi van, ha a márka nem akar velünk szóba állni? Akkor kizárjuk, nem beszélünk róla, nem veszünk nála semmit, aztán majd vakarhajta a fejét. Nem most, vagy két hónap múlva.  Pár év múlva, de akkor nagyon.

Ti. arrogáns hirdetők: esetlenek vagyunk, sokmindenben bizonytalanok, de erősebbek  maguknál. De erre majd rájönnek maguktól;)

Szomorú kis kárpát-medencei igazság, hogy a legjobbjaink mind elhagyják az országot. Így tett korábban Neumann János, Szent-Györgyi Albert és Torghelle Sándor is. Nekünk itt ragadtaknak pedig be kell érnünk a másodosztályú netpolgársággal manapság. A legjobb megosztott tartalmak hozzáférhetőségi térképéről rendre lekerülünk, hitelkártyáink alapján vett beazonosítás után visszazavarnak minket a kezdőlapra a jelentős shopsiteok, sőt, már a kerülőutas külföldi hostszerverek is blokkolják az IP címeinket. Digitális feketék vagyunk egy bitbuszon a hatvanas évek Alabamájában, 2009 elején. Kóka János a mi Rosa Parksunk, csak hülyén áll neki az ülés. Shit happens.

Vannak viszont szórakoztató gengszterrapper wannabeink, erősítvén ezt az áttételes afro vonalat. Némelyikük rockzenekari dobosból, némelyikük fiúcsapat elemből, némelyikük kultis jegyszedőből lett átképezve megélhetési mikrofonistává, és azóta üvölt torkaszakadtából  a ghetto farkastörvényeiről, vagy szofisztikált esetben a pináról.  A magyar g-funk palettán sorakozó önjelölt koronázatlan királyok legnagyobbja  (tömegét tekintve, kilóra) Ogli "Nemzet Gorillája" G, aki High Rollerses feltűnése óta  példátlan értékeket teremtett az AABBCCDD... rímképek, a segg- és alufelni központú videóklippek és a szénbuta amerikamajmolás univerzumában.

Márpedig a true G wannabe a legvégsőkig azonosul idoljai értékrendjével, és még a Youtube videóit is letiltatja szülőhazájában, ha az történetesen Kelet-Európába esik. Személy szerinti - khm - kedvencem Tőle, a Pénteken Berényben c. klipp ugyanis not available in my country. Ki nem hiszi, járjon utána.

Blogbejegyzést nem elegáns no commenttel befejezni, úgyhogy inkább kerestem egy szavak helyett beszélő képet Ogliról.

Kijött egy olyan viralblogos elemzés, amely alátámasztja, hogy Mark Zuckerbergnek lenni jó. A Facebook 90 nap alatt 40 millió új usert verbuvált össze világszerte, aminek hatására dagadó mellkassal előrejelezték: áprilisra meglesz a 200. Megtehetik. Alább némi adat a top húszról, meg rólunk:

...

A hetvenharmadik helyünk közvetve Erwin Koemant dícséri, mivel annál még az UEFA rangsorban is bőven előrébb állunk. Depizhetnek továbbá a regionális leszakadásunk miatt jajjozó entellektuellek azon, hogy Szlovákiában majd' kétszer annyian facebookoznak (azért ilyen igénk már van), mint idehaza.

Mielőtt azonban Hegyeshalom hallatán könnybe lábadna a szemünk,  nézzünk picit a számok mögé. Ott ugyanis jóval árnyaltabb a helyzet, mint elsőre gondolnánk.

A lenti Myspaceblog bejegyzés Mistabishitől származik, aki az angol Hospital Records egyik producere, leginkább drum and bassben és dubban utazik. Mistáról szcénaszerte híres, hogy fittyet hány a trendre, és inkább kimunkál valami végtelenül furát és újat amire kevesen kattannak rá, mintsem a milliomodszorra ellőtt zongorás prüntyitrackeket ontsa magából. Az alábbi poszt okozója a vélhetően jelentős számú 'I'd like to ask you to make music like...' kezdetű levél lehetett, amivel jól rá sikerült lépni emberünk tyúkszemére, minek eredménye képpen jól elküldte a 'rajongóit' a picsába, hogy majd Ő eldönti, milyen zenéket ír. Konkrétan Fuck Off-ozott. Aztán nézzük csak meg a kommenteket rá - az igazi rajongói imádták.

A cikk címe Nesze Neked PR jópofi is lehetett volna. Szvsz elég tanulságos:

Nagyon boldog Bonbon- és Virágárus Ünnepet kívánok minden kedves érintett gerlének, aki éppen a felégető szerelem szimbolikus giccseszközeivel kényezteti párját Bálint nevének napján. Szép dolog a szerelem. Nagy biznisz is, hisz van vagy 7 milliárd ember a földön, aki szerelmes, vagy még inkább az akar lenni, aka vegytiszta fogyasztási igényről beszélünk. A vegytiszta fogyasztási igényekre pedig iparág telepszik a bolygó forgásának eredménye képpen. Van szerelem ipar is, termékek és szolgáltatások garmadájával, más ágazatokhoz képest innovatívnak számító külön nappal, amire minden kicsit is érintett szolgáltatónak szpesölöznie kell, persze. Ez ma van.
 
Ha társkereső site vagy, ma csókversenyt kell csinálnod. A maratoni csókolózók szájüregében felborul az optimális nyálháztartás, és vizet kell inniuk, így folyadékterjesztőként ezt kell biztosítanod. Amikor vége a versenynek, a párokat idővel elszakítja a végzet egymás mellől (más nem hétfőn elmennek mindketten a saját munkahelyükre dolgozni), és telefonon tudnak majd csak érintkezni, szóval mobilszolgáltatóként párocskás kedvezményeket kell kitalálnod, hogy bekösd őket a hálózatba. Valentin-napkor gyorséttereremként kedvezményes menüt adsz a szépen mosolyogva járóknak, avagy sporteseményként ingyeneset a legügyesebb tandemzsákban ugrálóknak. A csókverseny gondolatától irtózó magányosoknak szinglipartyt szervezel szórakozóhelyként, whisky/martini dealerként pedig a szinglik búfelejtő whiskeyjét/martiniját akciózod. Ésatöbbiésatöbbi. Rengeteg tövise van a szívnek, úgymond. Nade miként csatlakozzon minderre egy elektronikai kütyüket gyártó cég?

" - Ön hogy reagált a szmogriadóra, letette az autóját?

  - Én diplomata rendszámú autóval közlekedem, így mentesültem a riadó alól. De hadd tegyem hozzá, fölmerült ombudsmantársaim között, hogy reggel szedjen össze minket egy taxi, de ezt meglehetősen álságos dolognak tartottam. Nem négy ombudsman közlekedésén múlna a jó levegő, hanem inkább tízezrek döntésén.

- Az is álságos, hogy Gyurcsány Ferenc felült a villamosra?

- Nem, az egy politikai húzás, de ne felejtse el, hogy én nem vagyok politikus."

Fenti sorok a csütörtöki Figyelő "egy csésze kávé" interjúrovatában jelentek meg, melyben Szabó Máté emberjogi ombudsmant kapták mikrofonvégre. Emberünk az országgyűlési biztosok közül messze a legnagyobb médiareprezentációval bír hivatali ténykedése során, ilyeténképpen nyílván maga is szeret a bölcs, pártok felett álló erkölcsrendőr szerepében tetszelegni amennyit csak tud, public. Mindemellett az Ő feladatával kapcsolatban tapasztalható egy olyan előfeltétel, hogy az emberek jogai akkor érvényesül(het)nek, ha élhető területen fekszik adott állam, mivel pl. a Terminatorból ismert lepusztult Los Angeles jövőképében nem igazán dívik humán méltóságért kiállni a robotok ellen, mert értelmetlen, és legfeljebb egy lézernyalábot kap az önjelölt Petrocelli a seggébe.

Elvileg tehát Szabó Mátét pozíciójánál fogva többek között az a küldetéstudat vezérli napról napra, hogy egy élhetőbb Budapestet csináljon Nekem, mint állampolgárnak, akit biztosít azért a sok pénzért, amit fizetek neki sokadmagammal mindezért.

Elvileg.

Az egyik órámra írtam Őt. Gondoltam felrakom, még mindig érdekesebb lehet, mint valami erőltetett buékspecial. Egyébként buék.

            Az Ogilvy 360 Digital egy, a termék köré épített buzzban látta a megoldást. A ’buzz’ generálás felfogható úgy, mint egy bizonyos célcsoport számára felépített érték, amit a leggyorsabb médiumon, az interneten keresztül megoszthatnak egymással a felhasználók és beszélgethetnek róla. Az tartalomnak rokonszenvessé kell válnia, hogy értékközösséget érezzen vele a közönség.

Van az a főiskolai reklámkurzusokon mindig előrántható The Economist buszos outdoor-ad, amivel áloműzés végett szoktak a tanárok példálozni  hétfő hajlani előadásokon, mint az innováció és kreatív célcsoportkapcsolódás diadala. Az alapfelvetése az, hogy az ezredik emeleten ülő londoni ceók gőgösen lenéznek a városra, megpillantják a dugóban kiemelkedő piros hirdetést az egyébként önmagában is piros doubledeckeren, majd egyből behívják a titkárnőt, hogy fizessünk elő arra ott. Az ötlet jó volt és működött, a BBDO azóta is remek, letisztult és ötletes kampányokat eszkábál össze nekik. Az elmúlt hetekben Budapestre is eljött hirdetni az álomhirdető, ráadásul olyan idióta ambient elhelyezésekkel, hogy lmao, helyi nyelven szólva csuhaj.

 A kép a VIII. kerületi Kálvária Tér trafikját ábrázolja. Jobbra mellete két, a hetilap primer célcsoportjába tartozó, TGI besorolás szerinti A+ és A kategóriás városi felnőtt. Amennyiben a londoni kampány 'fentről lenézünk és felismerjük' elvén továbbmegyünk, a 9/109-es buszjáratok törzsközönségét, a kőbányai elitet éri az impulzus. Itt leszögezném, hogy egy fontos részletet nem vettek számításba tervezéskor a készítők, hiszen ha a bódé másik oldalán helyezik el hirdetésüket, akkor a Blaha-Pesterzsébet útvonalat bejáró 99-es busz utasainak figyelmét is felkeltheti a költői kérdés Oroszország szuperhatalmi értelmezéseiről. A szöveg persze angol, hogy egyből hathasson a magyar emberek azon háromnegyedénél, akik egy viszonylag friss Medián felmérés alapján semmilyen idegen nyelvet nem beszélnek.

Központból irányított kelet-európai reklámkampányról lehet szó, hiszen ebben a régióban mindenképpen figyelemfelkeltő az oroszokkal riogatni, ami még működhetne is, viszont a fent taglalt pocsék elhelyezések (a szintén prolicentrum Örs környékén is találni egyet) elég erős hozzánemértést és/vagy faszarágiságot mutatnak. Vélhetőleg a régiós BBDO főhadiszállás (ismereteim szerint még mindig ők az Economist kreatívügynöksége) volt olyan felszínes, mint az átlag nyugati magyarszakértő a nyugdíjalapokkal kapcsolatban, és erre jött rá a helyi kirendeltség mutyizása.

Az eredmény fent látható. Ilyenkor sajnálom, hogy nincs valami pszichoanalitikus chip installálva a citylightokra, ami azt méri, hogy hány új vásárlót, vagy legalábbis termék megismerőt szerzett egy-egy hirdetés.

Most például lehetne bbdo-s karácsonyi bulit szervezni a Nullkilóméterkőhöz.

Az Iwiw pont olyan, mint Frei Tamás: ódivatú, hiteltelen és csúnya. Hogy miért trónol  mégis napi másfélmillió oldalletöltéssel a helyi web csúcsán? Mert meg lett szokva (magyaránszólva passzívba'), hogy ez A Közösségi Portál. In fact, említett másfélmillió hit egy jó része nem tudna még egyet mondani rajta kívül – még in factebben azt se tudná, hogy ez egy közösségi portál. Rámegy nap mint nap, boldogan és hosszasan elidőzik rajta, minek köszönhetően a digitálkapitalista érme másik oldala legalább olyan happy, mint Ő. Megzavarhatja bármi ezt az idillt?

Valami. Valami, amit már egy ideje kellene, hogy. Valami, amit most kell, mert 3-6-24 hónap múlva már méginkább ideje kellett volna, hogy legyen. Addigra a tervek szerint lesz belőle valami.

Adva van egy húszas évei elején járó srác, aki mondjuk, hogy sütögeti a pecsenyéjét a magyar kommunikációiparban. (a blog egyik nagy talánya lesz, hogy sikerül-e hosszútávon multilaterálisan kifejezni ezt a hirdetői maszlagot, mindenesetre az első posztba megteszi). Sőt, inkább úgy mondanám, hogy kóstolgatja a húsokat sütés előtt. Némelyiktől fáj is a gyomra, dehát ez az átcímkézősdi már csak ilyen.

Lesz itt szó onlineról, PRról, marketingstratégiákról, ügyes/ügyetlen reachekről. Emellett marketingstratégiákról, amik használnak online PR-t. Várjunk csak, ebből kimaradt a reach, megpróbálok valami mást.

Information and communication technology a bizalomépítés szolgálatában. Na ez tetszik, van annyira bullshit, hogy ezzel zárjam.

Oké Apa, hallom, ahogy ketyeg, úgyhogy elkezdem.